Talán tudjátok, hogy rajongok a fekete-fehér képekért. Már többször gyönyörködtem a Pilot Cafe-ban Balázs munkáit látva, de most volt szerencsém kicsit őt jobban is megismerni. A Vele való beszélgetésemet olvashatjátok a mostani interjúmban.
Táj-masszázs
- Kérlek, mutatkozz be pár mondatban!
Sánta Balázs vagyok, 44 éves fotográfus. Főállásban fotóriporterként dolgozom két budapesti önkormányzati újságnak, mindemellett rendszeresen dolgozom saját szakmai elképzeléseimre alapuló projekteken, kiállításokon. Jelenleg a számomra legkedvesebb fotográfiai terület, a fekete-fehér „streetfotó” világa tölti be a hivatalos munkán kívüli szakmai életemet. Érzésem szerint ez egy hosszas fejlődési folyamat talán legvégső állomása nálam. Leszámítva az iskolai képzések éveit, kezdetben leginkább egy meglehetősen introvertált szakmai terület vonzott: a színes minimálok, sőt, még inkább a nonfiguratív fényképezés. Annyira közelről (bizonyos értelemben beszűkülten) szemléltem régebben a világot, hogy a minimálok csendes, különös világát még szűkebbre szorítva, igazából csak színes faktúrákat fényképeztem. Máig nagyra becsülöm ezt a műfajt, de majdnem teljesen eltávolodtam tőle. Egyetemi éveim után, a „búra” alól kikerülve meg kellett élnem. Tele voltam bizonytalanságokkal, igazából csak egy dolgot éreztem teljes határozottsággal: továbbra is fényképezni szeretnék, mi több, fotózásból szeretnék megélni. Kezdetben azt hittem, nagy megalkuvás, már-már „szakítás” a fotóművészettel, ha újságoknak, magazinoknak fotóznék, ráadásul gyakorta engem nem is annyira érintő/érdeklő témákat. Hogy valami sokkal „alsóbbrendű” dolgot kell művelni a pénz, a megélhetés érdekében. Ma már tudom, hogy ez egyáltalán nem igaz. Hálás vagyok az életnek azért, hogy diploma után rengeteg nehézséggel kellett megküzdenem a szakmán belül. Ezekből építkeztem, ezekből tanultam-fejlődtem. Megtanultam tisztelni (később szeretni is) a sajtófotózást, és úgy érzem, hamar felismertem: kellő alázattal, főként nagy mesterek sajtófotóit nézegetve már elméleti szinten is közel kerülhetünk ehhez az érdekes, izgalmakkal is teli világhoz – a sajtófotó világához. A többi pedig a napi gyakorlat, amit még a kiváló példák megismerésénél is fontosabb. Kezdetben, közvetlen a diploma után nem gondoltam még, hogy máig is ezen a területen fogok mozogni.
- Mesélj valamit a kezdetekről! Mint nemrégiben említetted, elég szokatlan, érdekes „véletlen” irányított a fotográfia felé…
Boldogság tetőtől talpig!
1986-ban nyertem felvételt a budapesti Képző-és Iparművészeti Szakközépiskola Fotóillusztrátor Tanszékére - kezdetben, a sikeres felvételit követően még egész más elképzelésekkel. Ekkor még a grafika és a könyvillusztrátor szakok érdekeltek jobban. Harmadik opcióként jelöltem be a felvételi lapomon a fotóillusztrátor szakot, mert a rajzolás és az irodalom mellett még a fotográfia iránt éreztem valamiféle különös vonzódást. Valóban, a „véletlen” is nagymértékben közrejátszott, hogy végül is fotó szakos lettem: a felvételi második fordulóján a csoportunkat felügyelő fotóművész szaktanár (Tímár Péter, későbbi első mesterem) hívott ki egy rövid beszélgetésre. Feltett két spontán kérdést: mennyire határozottak az elképzeléseim a három bejelölt szak fontossági sorrendjéről, illetve el tudnám-e képzelni, hogy esetleg megcserélném a sorrendet és a fotót jelölném meg elsőnek?
Belvárosi pezsgés
Engem is meglepett, milyen gyorsan és határozottan mondtam igent a meglepő kérdésre. Első évfolyamos fotó szakosként – szaktársaimmal együtt – napokon belül rájöttünk, hogy egy gyönyörű, ugyanakkor meglepően nehéz művészeti ágat választottunk. Az első önálló gyakorlati munkánk eredményeit nézegetve, a közös kiértékelésnél mindnyájan megéreztünk valamit abból, hogy bizonyos értelemben mindeddig vakok voltunk…Kicsit később jött az igazi meglepetés: az első tanév temérdek elméleti és gyakorlati feladatait végigküzdve, a következő ősz legelső óráján, tanárunk kiterítette a földre tavalyi legelső próbálkozásunk nagyításait – azokat a képeket, amiket akkor beszedett tőlünk, mi meg már csaknem elfeledkeztünk ezekről a képekről…Döbbenten nézegettük a teljesen esetleges, rosszabbnál rosszabb fotókat – amik, persze, már a másodéves szemszögünkből voltak csak igazán pocsék felvételek. Döbbenet élmény volt, szinte kínos– mégis felemelő, hogy mennyire tisztán láttam az alapvető hibákat.
Napfürdő
Ekkor vált számomra bizonyossággá, hogy végleg eljegyeztem magam a fotográfiával. Bár egy gyakorlati év elteltével még meglehetősen kezdő „fotósnak” számítottam, azt már világosan láttam: egyfajta hályog lehetett a szememen, amikor idekerültem, és ezzel a hályoggal éltem végig életem első tizenöt évét. És ez a hályog akkor mintha lehullott volna a szememről. Éreztem, hogy végre „látok” – noha ezen a látáson még igencsak volt mit csiszolni… Mégis, valamiféle LÁTÁS volt már, nem csupán NÉZÉS. Sose felejtem azt a némi szégyenkezéssel elegy eufóriát, amit akkor, másodéves diákként átéltem. És az érzést, sőt felismerést: „ - Igen, én most már biztosan fotós szeretnék lenni! ” …Olyasmi volt, mint az a fajta szerelem, ami nem első látásra, hanem némi érlelődés után válik bizonyossággá az emberben.
- Pontosan mit jelent az, hogy „streetfotó”? Tudom, hogy foglalkozol magántanítványokkal is. Te hogy adod át a tudást, milyen „pedagógiai módszerekkel”?
A pöttyös a divat...
Véleményem szerint a streetfotónak sok arca, sok rétege van. „Utcai fotózás”… - A legegyszerűbb, szó szerinti értelmezés is teljesen igaz rá, ugyanakkor, ennek a műfajnak rendszeres, gyakori művelésével egyre mélyebb rétegek tárulhatnak fel a fotós számára. Bár én magam leginkább a 18-55mm közti „világot” tartom a legalkalmasabbnak a streetfotóhoz, kiváló lehetőséget látok abban is, ha valaki egy fix nagylátószögű objektívvel a gépén vág az utca forgatagába. A streetfotónak nem csupán a neve árulkodik jelentéséről: könnyen kitalálható, hogy ez inkább egy nagylátószögben érvényesülő műfaj. A streetfotóknál se lehet – és nem is okos dolog – általánosítani, de lényegében elmondható, hogy fokozott gyorsaságra, intuitív gondolkodásra van szükség, ami csakis a rengeteg gyakorlással finomítható, fejleszthető. Bár mint minden fotónál, itt is lényeg, hogy érvényre jussanak bizonyos kompozíciós szabályok – de a streetfotózásban van egy ennél még fontosabb, eszmei lényeg: bizonyos együttállások, érdekes konstellációk „nyakon csípése” az állandóan változó, mozgó külvilágban.
Vadászidény
Legnagyobb példaképeim egyike, Henri Cartier-Bresson mondása, hogy a jó fotó igazából „a szem, az ész és a szív egy tengelybe állítása”. Bár ennek a francia mondatnak több helyes fordítása is létezik, nagyjából így hangzik magyarul a rövid, de velős tanítás lényege. Értelmet és érzelmet egyszerre kell vinnünk a képbe – a streetfotó esetében a „tökéletes kompozíciót” is felülírja, ha valami ennél jóval többet számító harmónia/humor/mondanivaló egyértelműen „átjön” számunkra a képen keresztül. Mint a fotográfia egyéb területei (és mint lényegében minden) a streetfotózás is tanulható bizonyos fokig; a jó elméleti képzés nagyon is lényeges; ugyanakkor hiszek benne, hogy a rendszeres gyakorlati munka - a „menj ki az utcára a géppel és nézz körül” – a leghasznosabb.
Angry birds
Beszélni lehet, sőt kell erről is, de jobban hiszek a kiértékelésekben, a szabad első kísérletezésekből való kiindulásban és az ebből való fokozatos építkezésben. Igen, van már néhány magántanítványom is. Igyekszem velük megértetni, hogy a mélyebb önkifejezés azért nem tartozik mindjárt az alapokhoz, ez egy későbbi állomás, amire persze a kezdetektől kell törekedni – de nem ez az első feladat. Kérem őket, hogy (mint annak idején én is) menjenek ki egy géppel bátran az utcára, és heti-kétheti rendszerességgel mutassák meg azokat a fotókat, amit ilyesformán, minden megkötés nélkül, teljesen szabadon készítettek. Mindez persze kíván némi elméleti-technikai előképzettséget – ha ez nincs még meg, természetesen ezekkel kell kezdeni. De a lényeg: ha már szabad gyakorlati munkáról van szó, véleményem szerint az elkészült munkák kiértékelése, a róluk való konzultáció, a nyílt, de építő kritika a legjobb út a fejlődéshez.
- Nagyon szeretem a fényképeidet. Elmondod, hogy miként kell elképzelni az elkészítés pillanatát?
Le beau male...
Esetemben semmiképp se beállított képekben gondolkodom – tulajdonképpen presztízskérdést csinálok abból, hogy a képeimen semmi ne legyen előre megrendezett. Ennek legbiztosabb módja a minél inkább háttérben maradás – ami nem azonos a rejtőzködéssel, bár esetenként az is jó módszer. Mostanában egyre inkább kezdem felismerni, hogy a fotózásnak is van egyfajta szociológiája – a ránézésre nyilvánvalóan „komoly”, profi tükörreflexes gépek – főleg markolattal – tapasztalatom szerint szó szerint elijesztik az embereket! Az csak egy dolog, hogy az ilyen gép feltűnő, a diszkréciót, mint olyat, el lehet felejteni velük. Úgy vettem észre, az emberek tudatába már beépült, hogy ha ilyen géppel látnak valakit, akkor a kép „meg fog jelenni az újságban”, siessünk el, vagy legalább is forduljunk el – meg hasonló sztereotípiák.
Dögök
Ezért szerettem meg a tükör nélküli, ún. MILC-gépeket: fele/harmad akkorák, mint a profi tükörreflexes kamerák, ugyanakkor a MILC kategórián belüli legjobb típusok már valóban felveszik a versenyt a DSLR-gépek nyújtotta képminőséggel. Jelenleg már szinte minden privát munkámat (főként a streetfotóimat) MILC-géppel készítem. Döbbenet, mennyire el lehet vegyülni vele. Az emberek, ha észre is vesznek, gyakorlatilag „nem veszik komolyan” a fotózás tényét. Mondani se kell, hogy ez a hálás tény nagyságrendekkel spontánabb, jobb képekhez vezet, mint azok a szinte rémült, olykor már-már dühös arckifejezések, amik a tank-szerű profi tükörreflexes gépünkkel készített streetfotóinkon néznek vissza ránk…
- Minden képednek van egy fajta története, mondanivalója. Van olyan témakör, amire kifejezetten szeretnéd felhívni az emberek figyelmét?
Zöldre várva...
Kedvelem a humort, ezen belül a kesernyés iróniát, pontosabban ezt az alapattitűdöt a fotózási stílusomban. Magam se tudom, hogy alakult ki ez, igazából egyáltalán nem tudatos folyamat – de csaknem minden képemen fel lehet fedezni kisebb vagy nagyobb fokú iróniát a világ, az emberek felé. Nem kimondott humort, de nem is gúnyt – mintha egy enyhén görbe tükörben néznénk a világot a képeimen keresztül. Azért se tudnám tisztán és egyszerűen a „humor” szót alkalmazni a fotóimra, mert sokszor nem is nevettetnek: vidáman vagy keserűen mosolygunk rajtunk, elgondolkodunk(!), sőt, olykor – ki merem mondani – akár el is szorul a szívünk egy-egy szituáció láttán.
- Miért fontos számodra az irónia megjelenítése?
Bethlen szövetséget köt a csehekkel
Mint mondom, nem beszélhetünk tudatosságról, ez egyfajta ösztönösen fakadó irónia bennem a világ felé, mely mélyebbről fakad annál, hogy kontrollálni tudjam. És mivel nincs tudatosság, csak úgymond „ösztönösség” – így fontosságról se beszélhetek. Ha egy mondatban kéne megfogalmaznom: egyfajta spontán önkifejezési mód. De hogy „miért fontos számomra” – ezt nagyon nehéz lenne megválaszolni. Hirtelenjében – lévén, épp aktuális – a vicc jut eszembe a szarkasztikus Mikulásról, akit a hosszú élet titkáról faggatnak a gyerekek. A válasz: évente csak egyszer megyek emberek közé… - Nálam fordított a képlet, bár így se kevésbé gunyoros a végeredmény: attól válnak spontán ironikussá a fotóim, hogy túl gyakran megyek emberek közé…
- Különös figyelmet fordítasz arra, hogy minden ember értse azt a fajta humort, amelyet közvetítesz?
Suli után
Nem. Sőt, ellenkezőleg: eléggé megosztóak a képeim. Van, aki érti őket, van, aki nem. Számomra erőt és lelkesedést ad, hogy az értők tábora elég nagy, sok lelkes visszajelzést, pár embertől rajongást is tapasztalok, amit a munkáim váltottak ki… Ez több, mint jó érzés. Mondhatni, az egész munkásságom értelme azon az önös Örömön túl, amit az egész nekem okoz.
- Hol találkozhatunk a munkáiddal most és a közeljövőben?
Végre péntek
Munkáim egy része a www.photosanta.wordpress.com weboldalon érhető el – aki azonban az aktuális, naponta-hetente frissülő streetfotóimra kíváncsi, a facebook „PhotoSanta” oldalán tekintheti meg munkáimat. Jelen pillanatban kiállításra nem készülök, bár több galéria, kávézó is mutat érdeklődést a képeim iránt.
Irányok
Ez irányú passzivításomnak oka, hogy jelen pillanatban nagyobb kihívást, több örömöt érzek egy lassan kirajzolódó, önálló streetfotó-album ideájában. Ez szintén nincs még kész, de ez irányban határozottabbak a törekvéseim: egy 300 képből álló, retrospektív jellegű streetfotó-könyvet szeretnék kiadni jövőre az elmúlt 10 évem munkáiból. Az anyag kizárólag fekete-fehér fotókat tartalmazna.
- Van arra lehetősége az olvasónak, hogy együtt dolgozhasson Veled? Milyen munkákat vállalsz?
Modeca collection
Magántanítványokat vállalok – az „együtt fotózás” nálam nagyon ritka, inkább egy-egy régóta ismert jó baráttal/kollégával van erre példa – néha… Tanítványokat inkább szabadon hagyok dolgozni – és ez érzésem szerint inkább tisztelet feléjük, mint „lenézés”. Magában a munkafolyamatban teljes szabadságot kívánok nekik hagyni. Egy-egy konzultáción, személyes találkozásnál viszont igen sok minden szóba kerül az ő munkájuk alapján, amik figyelembe vételével, úgy gondolom, fejlődhetnek.
- Megvásárolhatóak a képeid? Hogyan történik ez esetben a vásárlás menete?
Násztánc
Képeim megvásárolhatóak – kapcsolatfelvétel az említett wordpress-es galériám alatt található kontakt alapján lehetséges.
Titkos dimenziók
Földmérők és fénymérők
Kánikula
Elemek harca
