Az alábbiakban pedig Sas Gabi első 10 kilométeres vivicittá futásának élményeit osztjuk meg veletek:
últ szombat este elkészítettem citromos-mákos rizstésztámat, hogy felkészítsem testemet az első 10 kilométeres vivicittá futásomra.
Vasárnap reggel 06:30: elindultam...
Banánalapú turmixot készítek, kávét főzök, felöltözök, összecsomagolom a hátizsákomat, feltűzöm a rajtszámomat és narancssárga gumiszalagot masnizok a felkaromra – a mai futásom is részben egy ajándék, ahogy a Zúzmara fesztiválon megtett 10 km is hasonló volt.
Kisétálok a Margit-szigetre; körbeölel az év első szabadságot nyújtó levegője, mélyen beleillatozok.
Lassan elérkezik a 9 óra, a félmaratont futók felsorakoznak a rajtálláshoz; én a kordon mellől izgulok az indulókkal...elindulnak...2 óra lábutazás a városban, Budán és Pesten, széltében és hosszában.
Telefonomon belépek a rajtszámkövető applikációba, hogy követhessem Férfimat; 21 km múlva találkozunk...
Engedem, hogy a Margit-sziget földjét futócipős talpam teljesen átérezze.
Soha nem éreztem és láttam még ilyennek a Szigetet, mint most: kontrasztok egymás mellett; reggel van, mégis nem teljes a fényáradat; a természet művészi pontossággal rendezte a környezetet; elsétálok a gyermekláncfüves óriás anyafák mellett, a rózsaszín virágzások alatt, a tulipánkertnél, a romok és a templom mellett, ahol egykor Árpádházi Szent Margit sétált.
Belélegzem a napfényt, amely a sziget északi oldalán egyre erősebben tündököl. Felfedezem a japán kertet. Egyenesen rajongok Japánért, nagyon örülök, hogy a sziget egy piciny részében testközelből érezhetem át a koi pontyok, a relaxáló kövek és a magnólia díszítette tavacskákat.
Megpihenek az egyik padon, hogy elmajszoljam tízóraimat, feltöltsem testemet és lelekemet az én cittámra.
Az első félmaratonisták már a célban; meglátom a Férfimat és határtalan büszkeség tölt el – megcsinálta.
Gratuláció övezte pihenő, közös beszélgetés, aztán rajthoz állok...
5 perc az indulásig; körbenézek; mindenhol fehér vivicittá pólós társak, akikkel részese leszek a mai futásnak...izgulok...3...2...
Pár perc, mire elérem az első mérőállomást és látszom a rajtszámkövető rendszerben.
Hát elindultam; a türkiz-narancs cipőmben futó lábaimat figyelem, a koikat ábrázoló nadrágomról tekintetemet lassan az elém táruló Dunára emelem...Te jó ég, ez valami csodás – a Margit-híd a mi futásunk alatt mozog...amerre ellátok futók csoportban, vicces ruhában, komolyan vagy egyszerűen elszántsággal, haladnak.
Én is haladok; átlépem a 2. km-t, elkaptam a ritmusomat, innen következhet az utazásom.
Pár perc és észreveszek a budai rakpart mellett egy fúvós együttest, akik kiálltak élőzenét játszani, majd elsuhan mellettem egy pár futócipőben és hortobágyi díszesben, a futásból egyszercsak kiugranak, hogy elropjanak pár laza ütemet a zenekarral.
Továbbfutok.
A hömpölygő tömeg kezd szakadozni, én a biciklisávot választom, milyen szuper már, a biciklisávon futok, ojeee.
Elémtárul a Lánc-híd teljes sziluettje; nemsokára megérintem talpammal ott, ahol ember nem járhat, csak olyan alkalmakkor, mint a Vivicittá.
A Fő utcából ráállok az úttest felvezető szakaszára éÉés a hídon vagyok, a közepén, a záróvonal fehérje vezeti lábaimat – átélem azt az érzést, amikor először láttam a Red Bull Air Race bemelegítő köreit a hídról, amikor egy hajnali sétám alkalmával két tursita megállítot és megkérdezte, hogy milyen hideg odalent a víz, vagy, amikor a búvárvizsgám után a hídon sétáltam haza és imádtam az oroszlánok üdvözletét fogadni.
Elérem a pesti rakpartot, irány az Erzsébet-híd...érzem, ahogy a mostanra tűző nap az aszfaltot csillogtatja.
Egy frissítő állomás, lajtos kocsi, víz, napsárga energizáló folyadék; futok.
A Lánc-híd alatt vezet utam, hagyom, hogy a dobverések erősítsék testemet.
Parlament, Duna, felkanyarodás a Margit-hídra...kezdem érezni a kilométerek súlyát; egy számomra ismereteln szurkoló egyszercsak a pólómra írt nevemet kiáltja: „Hajrááá; már itt a híd!” – a könnyeimmel küzködök, annyira meghatódok.
Mielőtt átfutok újra a Margit-híd alatt, a Matuzsálemek egyikét pillantom meg magam mellett – nagyon kevés tart vissza attól, hogy őszintén gratuláljak neki, azért nem teszem, mert tudom, hogy megzavarnám a ritmusában – gondolatban bátorítom.
A híd alatt lepacsizok a DJ-jel és nekiesek a hihetetlen magasnak tűnő kaptatónak, amely felvezet, hogy újra a Duna közepén lehessek.
Nekem itt jön az első mélypont...
Pár korty frissítés és továbblendülök.
Újra a szigeten vagyok.
Érzem; ez a hétvége nem egyszerű...
Meglátom a 650 métert jelző kaput; most a Cél a Cél.
Egyenesben – Ééés a célkapu előtt magam mellé nézek, egy babakocsival futó és még sokan mások – MEGCSINÁLTUK!
Némán gratulálok a befutó társaimnak és elsétálok, hogy nyakamba vehessem a magenta színű babérnyakéket.
Elképesztő tömeg fogad a célkapun túl – mind lefutottuk, Budapest az ÉlőVáros idei futását.
Nagy ölelés, ciccen a szuper cool exotikus citrom üdítő...DÍVA CITTÁ!
Gratulálok minden Mr&Mrs Vivicittá ’18-nak!
Sas Gabriella
